Keresztes Ildikó

Az egyik, ha nem a legjobb torkú hazai énekesnő, emellett musical- és prózai színésznő. Mindenről és mindenkiről karakteres a véleménye, és nem is rejti véka alá. Tudja magáról, hogy megosztó személyiség, aki mindent hatalmas erőbedobással, szívvel csinál. A Turay Ida Színházban nemrég Piaf szerepébe bújt az Égben maradt repülő című darabban.

Milyen párhuzamat látsz magad és Piaf között?
Régóta kísért a személye, mint ahogy Marlene Dietriché is. Nem véletlen, hogy barátnők voltak, a sorsuk, a származásuk különbözősége ellenére rengeteg kapcsolódási pont van az életükben. Piaf szerintem egy korai hippi volt.  A hangja pedig Isten adománya. Különben is nagyon bírom a franciás világot Toulouse-Lautrec koráig visszamenően, amikor színészek, költők, festők, táncosnők, kurtizánok összegyűltek egy helyen. Ettek- ittak, kábítószereztek. Az önpusztító szerektől engem szerencsére megóvott a sportoló múltam, de a művészvilág bohémsága rendkívül közel áll hozzám.

Korábban nem énekeltél sanzonokat. Távol állt tőled ez a műfaj?
Szeretem, de az ízlésem elvitt a pop, a rock, a blues irányába. Aztán a színház által jöttek a musical szerepek, zenés vígjátékok, olykor kuplékat, sanzonokat is énekeltem. Régebben túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, a sanzon szinte olyan, mint  a blues, kicsit ima, megzenésített vers, többnyire egy történetet mesél el, mint A harmonikás vagy a Mylord című Piaf-dalok.

Min múlott, hogy összesen öt szóló nagylemezed jelent meg eddig?
Több oka is van. Nem volt mecénásom, menedzserem, soha senki nem mondta meg, hogyan kell csinálni ezt a szakmát. Főleg az elején az ösztöneim után mentem. Nem tudtam, hogy ez egy üzlet, és én is egy termék vagyok. Sokat köszönhetek azoknak, akik a tehetségem miatt mellém szegődtek, mint Mikó István, ő fedezett fel a színház számára, Varga Miklós, a Kormorán együttes, és még hosszan sorolhatnám.  Fiatal énekesnőként előfordult, hogy neves embereknek visszamondtam dalokat, szövegeket, mert nem tetszettek. Ez persze nem tett jót a karrieremnek. Világéletemben kishitű voltam, ami nagyon hátráltatott. Mindig magasra tettem a mércét, Janis Joplin, Tina Turner bulijai láttán azt mondtam, mi a bánatot keresek itt.  Ha nem hiszed el magadról, hogy te vagy a legjobb, akkor miért várod el, hogy mások elhiggyék?- az X- Faktorban is ezt tanítottam a mentoráltjaimnak. 

Attól, hogy Marosvásárhelyről települtél át, még jobban kellett bizonyítanod?
Hogyne, ráadásul nem csak anyámnak, de nekem is mindent elölről kellett kezdeni. Tizennyolc évesen úgy éreztem magam, mint akit ledobtak a Holdról. Kimaradtak az életemből az iskolai zenekarok, a Ki mit tud vagy egyéb lehetőségek, ami meglett volna, ha Magyarországon járok iskolába.

Pici korodtól kezdve balettoztál, sokáig a tánc és a gimnasztika volt előtérben.
Ezért is céloztam meg első körben a Testnevelési Főiskolát, ahol ritmikus gimnasztika szakedző szakon végeztem. Maximum középszerű edző lettem volna, és az nem elégített ki.

A színművészetivel nem próbálkoztál?
Egyszer felvételiztem, a harmadik rostán kirúgtak azzal, hogy magának már nem kell ide járnia, mert olyan tehetséges. Sajnálom a főiskolát, rengeteget tanulhattam volna, nagyon élveztem volna. Szöveget nehezen tanulok, nincs türelmem hozzá, de mindig szerettem továbbképezni magam.

A színház és az éneklés elválaszthatatlanná vált a pályádon. Mindkét kifejezési forma izgatott?
Már egészen kicsi koromban egyet biztosan tudtam: nem szeretnék normális, hétköznapi életet élni.  Állandóan produkáltam magam, vágytam a színpadot, mint valami kábítószert. Kezdetben még nem tudtam pontosan, hogy táncolni, énekelni, vagy játszani szeretnék. A torna is egy kifejezőeszköz volt számomra, amikor abbahagytam, éreztem, hogy már nem elég némán kifejezni magam, meg kell szólalnom. Az éneklés volt az utolsó, amire gondoltam. Mostanában például szívesen táncolnék.

Már befutott énekesnőként háromszor is az Eurovíziós Dalfesztivál „közelébe” kerültél.  Mennyire élted meg csalódásnak, hogy nem jutottál ki?
Mondhatni, kísért az Eurovízió. Amikor még Erdélyben a lázadó korszakomban elkezdtem hallgatni a magyar rockzenét, az Edda és az East lettek a kedvenceim. Nagyon szerettem volna, ha egyszer az East billentyűse, Pálvölgyi Géza ír nekem dalt.  Az Eurovízióra viszont soha nem gondoltam, bár szerintem a Nem a miénk az ég című dallal jó helyen végeztem volna. 2009-ben Tompos Kátya lemondása után felénekeltem Géza dalát, a Magányos csónakot, de végül mégsem én mehettem ki az Eurovízióra, hanem Ádok Zoli. Évek múltán a Sony kiadó kitalálta, hogy induljak Köteles Leander dalával, a Nem akarok többé játszani-val. Mindenki szerette a dalt, a zsűri mégsem adott esélyt, hogy a közönség beszavazzon a döntőbe.  Tavaly nagyon fájlaltam, hogy Pálvölgyi Géza – Márkus József gyönyörű dala, a Hazám, hazád nem jutott be a középdöntőbe.

Az X-Faktor mentoraként, tigrisanyaként védelmezted a „gyerekeidet”,  a könnyeidet sem  rejtegetted a nézők elől az élő adásokban. Mitől volt számodra tanulságos ez a műsor, a tehetségekkel való foglalkozás?
Az X-Faktor idején megkaptam a bélyeget, hogy „eddig értékes művész voltál, most meg eladtad magad a médiának”, holott abban a műsorban is a szakmámmal foglalkoztam. Szerénytelenül hangzik, de az igazi, őszinte művészek, akik letettek valami értékeset az asztalra, mindig is megosztóak voltak. Akit mindenki szeret, azt valójában senki nem szereti. Sokszor megkerestek, hogy tanítsak, de úgy éreztem, nem tudom, hogyan kell átadni a szakmai tudást. Idővel rájöttem, hogy én pont azt tudom átadni, amit nem tanítanak az iskolában. Engem lenyűgöz a tehetség. Annyira megszerettem a gyerekeket, hittem a tehetségükben, jobban küzdöttem értük, mint saját magamért valaha is. Kilencven százalékban pozitív hozama volt számomra az X-Faktornak. Számos barátságot kötöttem, és örömmel látom, hogy majdnem minden mentoráltam a saját útját követi, nem adta el magát a szórakoztatóiparnak olyan szinten, hogy feladja magát.  Nemrég végigbőgtem Takács Nikolas koncertjét a Kongresszusi Központban, olyan büszke voltam rá, hogy szinte szétrepedt a mellkasom.

Gyakran váltogatod a külsődet, a hajszínedet, a frizurádat. Még keresed magad, vagy már megtaláltad?
Az ember sose találja meg magát szerintem, de az biztos, hogy most állok a legközelebb hozzá. Másképpen látom az életet pár éve. Sajnos elég későn érő típus vagyok. Egész életemben nagyon belső égésű, tépelődő, a saját világomban élő voltam. Sokszor hátráltattam magam, és nem vettem észre, hogy a saját életemet teszem ezzel tönkre. Igyekszem azokat a filozófiákat követni, hogy ne lássál mindent rosszul, folytass egy kicsit struccpolitikát, ne vegyél tudomást a negatív dolgokról.  Muszáj megóvni a saját egészségemet.

Keresztes Ildikó – A díva őszinte vallomása címmel könyv is született rólad. Önismereti utazásnak szántad?
Nem hiszek abban, hogy ha valaki kiírja magából a dolgait, azzal megismeri magát. Ötven évesen valami extrával akartam előállni, amolyan három az egyben évfordulós „csomaggal”: nagykoncert, lemez, könyv.

Megvisel az idő múlása?
Soha nem foglalkoztam a korommal, egyedül az ötven év tűnt kicsit újnak. Mellesleg pont úgy élek, ahogyan húsz éve. Sok tervem van még. Néha érzem, hogy már nincs annyi energiám, mint régen, de a barátaim szerint lehangolt állapotban is feltöltöm a környezetemet.

A válásod – gondolom – eléggé megviselt. Mi kell ahhoz, hogy kereknek érezd a világot?
Sokan azt hiszik, úgy kerek az élet, ha van család, gyerekek, karrier. Annyian bíráltak, hogy miért nem lett gyerekem. Mire azt feleltem, el tudjátok képzelni egy ilyen életszerető oroszlánról, hogy másképp csinálja az életét, mint ahogy szeretné?  Van, akinek az a kiteljesedés, hogy anyuka és öt gyereket szül, van, akinek az, hogy félrevonul, és mint egy buddhista, boldogan él egyedül. Mindenkinek más az útja.  Ki tudja, mit hoz a holnap? A legjobbat próbálom kihozni magamból. Jól érzem magam, most vagyok a leginkább harmóniában magammal. Valahogy újra felfedeztem magamnak az életet. Szenvedélyesen szeretem. Az is életszeretet, hogy elmegyek a kutyámmal a hegytetőre, és közben süt a nap.                                               

Szentgyörgyi Rita